Aurélie
  2006.08.15. 11:17

V. fejezet: Aurélie

Lassan Elisabeth is elindult megfogadva Jack tanácsát. Azonban hamarosan rá kellett ébrednie, nem is olyan egyszerű ez a feladat.

A Világ Végén nem volt valami sok épület, és ha a lány véletlenül rábukkant egyre, rögtön rá kellett jönnie, már laknak benne.

Tény, a Világ Végén rengeteg ember lakott, vagy, ahogy Elisabeth gondolta, raboskodott.

Igaza volt, erre a helyre kevesen kerültek önszántukból. Talán mind úgy kerültek ide, mint Jack.

 Ellenálltak egy nagyobb erőnek, mely végül a mélybe rántotta őket.

A mélybe, ahol ugyan szinte mindenük megvan, mégis, mintha semmijük sem lenne. A kalózok nem voltak hozzászokva a házakban való élethez, ők egész életüket a tengeren töltötték, gyakran születésüktől fogva. A másik nagy problémát Jack Sparrow is megnevezte.

A Világ Végén nem volt rum.

Ráadásul, még egy Jachez hasonló kiváló kapitánynak is legénység nélkül kellett élni, mindent maguknak kellett elvégezni.

„Jack!” – jutott eszébe Swann kormányzó lányának a kalóz.

Nem is tétlenkedett tovább, immáron céltudatosan indult tovább. Jack sparrow otthonát kereste.

Hamarosan egy fekete hajú és szemű nő jött vele szembe. Elisabeth, ahogy belenézett a sötét szemekbe, rögtön tudta, Aurélie az.

- Aurélie, ráérsz egy szóra? – szólította meg a lány a Világ Végének a királynéját.

- Persze Elisabeth, mondjad csak – felelt mosolyogva a nő.

- Igazából csak meg szeretnék kérdezni valamit – kezdte a nő, majd erőt vett magán és folytatta. – El tudnád mondani nekem, merre találom Jack Sparrow otthonát?

A fekete asszony először értetlenül nézett Elisabethre, majd kíváncsiságát legyőzve válaszolt.

- Látod ott azt az erdőt? – mutatott Aurélie egy távoli helyre, mire Elisabeth bólintott. Ezt látva a nő folytatta. – Menj el az erdőig azon az úton amin eddig is jöttél, majd egyenesen menj végig az erdőn. Ott már nem lesz ilyen széles az út, csak egy kis ösvény. Az ösvény végén áll Jack Sparrow háza. Sötétben vigyázz, a fák szeszélyesek és baglyok is élnek arra felé. Nem sokan mernek végigmenni az ösvényen, eddig csak a férjem és Sparrow tette meg. Mindenki más félt tőle.

- Mindenki félt, csak Jack és a férjed nem? Ez érdekes, pláne, ha figyelembe veszem Jack általam ismert tulajdonságait. Nem a bátorságáról volt híres azt hiszem.

Aurélie csak mosolygott Elisabethet hallgatva. Látta a lány szemében az elszántságot, tudta, hogy le fogja győzni félelmét és végigmegy az erdei ösvényen. Az asszony csak azt nem értette, miért. Sokat gondolkozott, megkérdezze a Elisabethtől, végül azonban nem tette. Úgy gondolta, majd elmondja a lány, ha akarja. Addig kár faggatni. A nőt magával ragadta Elisabeth jelleme már akkor, mikor először találkoztak. Úgy érezte, hasonlítanak egymásra ők ketten.

Elisabeth, aki képes volt eljönni a Világ Végéig csak azért, hogy találkozhasson szerelmével, hogy megmenthesse, és Ő, Aurélie, aki egykoron ugyanezt megtette Benért. Akkor régen még ő sem tudta, hogy itt fogja leélni hátralevő életét, arra pedig még álmában sem gondolt, hogy szerelme ennek a helynek a királyává növi majd ki magát az idők folyamán.

El akarta mondani saját történetét Elisabethnek, de tudta, hogy nem teheti. Nem teheti, mert Ben egyértelműen megtiltotta.

Ő pedig engedelmes asszonnyá vált az idők folyamán. Régen persze nem volt az, a végsőkig próbálta tagadni érzéseit férje előtt. Idővel persze megtört és mindent bevallott. Később pedig még szót fogadni is megtanult Bennek.

Az asszony sejtette, hogy Elisabethre is hasonló sors vár. Előző beszélgetésük során ugyan azt mondta neki, talán Jacknek nem jelent semmit, de ezzel csak jobb belátásra akarta bírni. Talán még a szökésben is segített volna neki, de tudta, Elisabeth, úgysem hagyná, így el is vetette az ötletet.

„Túlságosan szereti” – gondolta a fekete asszony, majd megcsóválta a fejét.

- Sok mindenen meg fogsz még lepődni itt, Elisabeth – fordult ismét a lány felé. – Egyenlőre itt még minden új neked, kivéve talán Jack, de azt hiszem, Ő sem ismerhető ki egykönnyen.

- Jacket kiismerni azt hiszem egy élet is kevés lenne – mondta Elisabeth inkább magának, mint Aurélienek.

- Sok szerencsét Elisabeth, remélem sikeresen odaérsz hozzá! – mondta Aurélie mintegy búcsúzóul, majd távozott.

Elisabeth ismét magára maradt, azonban nem tétlenkedett sokáig, Ő is elindult. Elindult előre az úton, ahogy Aurélie tanácsolta.

Későre járt már, mikor elért az erdő határához. Felidézte magában Aurélie szavait, hogy a fák szeszélyesek, aztán megvonta a vállát és félémét legyőzve belépett a fák közé.

Az erdő eltakarta, már nem volt visszaút. Tudta, végig kell mennie az ösvényen, bármennyire fél is.

- A végén Jack vár! – suttogta maga elé. Arra gondolni sem mert, hogy mi lesz, ha a férfi elküldi, ha azt mondja, nála nincs hely számára.

Csak reménykedni tudott, hogy a férfinek lesz alkalma beengedni, vagy ha úgy adódik elzavarni Őt.

Ahogy körbenézett nem látott mást, csak félelmetesen fölé tornyosuló fákat. Most már abban sem volt biztos, hogy elér Jack otthonáig.

Aztán hírtelen egy ismerős dallamra lett figyelmes.

„Yo ho, yo ho, a pirate’s life for me…”

Rögtön felismerte kedvenc nótáját, ami reményt öntött szívébe. Reményt, hogy Jack a közelben van.

Aztán eléért a férfi, aki a számára oly’ kedves dalt dúdolgatta.

Elisabeth megrémült, Jackre számított, azonban nem Őt látta. Rémültében hátrált pár lépést, remélve, még van ideje félreállni és a férfi nem veszi észre.

Azonban nem volt ilyen szerencséje.

- Üdvözlöm Elisabeth Swann! – szólította meg a rémült lányt.

- Honnan tudja a nevem? – ijedt meg még jobban a lány.

- Én mindenről  tudok, ami itt történik a Világ Végén. Én vagyok ennek a helynek az uralkodója.

- Akkor maga Ben, Aurélie férje? – kérdezte Elisabeth és csak remélni tudta, hogy igen a válasz a kérdésére.

- Igen Szépségem, így van. Jack Sparrownál voltam vendégségben az imént, ha jól sejtem, Ön is oda tart.

- Nem találtam helyet, ahol lakhatnék. Abban a reményben kérdetem meg a feleségétől, hogy hol lakik Jack, hogy Ő talán tud majd szorítani nekem egy kis helyet.

- Akárhogy is reagál majd a maga kalóza, elkísérem a házáig. Nem szerencsés egyedül sétálni ebben az erdőben, pláne nem éjszaka. Maga pedig még az utat sem ismeri. Jöjjön utánam!

Elisabeth pedig boldogan ment Ben után egészen addig, amíg el nem értek egy kis házikóig.

- Itt már rám semmi szükség kisasszony, Jacket bent megtalálja. Ég önnel!

- Köszönöm Uram, remélem, még találkozunk!

- Ebben biztos vagyok – felelte Ben, majd elindult ismét az erdei ösvényen.

Elisabeth egy pillanatig habozott, majd elrendezte gondolatait és bekopogott.

Remélte, Jack elnéző lesz vele.