VI. fejezet

Jack elmosolyodott, mikor meghallotta a kopogást, hiszen rögtön tudta, Elisabeth az. Magának is alig ismerte be, de Bent is azért küldte el a megszokottnál kicsit korábban, hogy segítsen a lánynak végigmenni az ösvényen.

Úgy gondolta, egyedül nem lenne képes rá.

A kalóz mindig is tisztában volt vele, hogy Elisabeth végül az Ő házának az ajtajában fog kikötni. Tudta, hogy nincs lakatlan ház a Világ Végén, a lánynak pedig otthonra van szüksége.

Végül eltűntette az arcáról a mosolyt és ajtót nyitott.

- Áh, Miss Swann, miben segíthetek? – kérdezte a férfi megjátszott udvariassággal.

Elisabeth először azt sem tudta hová nézzen. Számított durva szavakra, megaláztatásra, esetleg szívélyes fogadtatásra, de álszent kérdésekre nem.

- Mr Sparrow, megfogadtam a tanácsát, próbáltam valami otthont keríteni magamnak, kevés sikerrel. Azért vagyok itt, mert nincs máshol lennem.

- Fáradjon beljebb Kisasszony, aztán meglátom mit tehetek Önért – felelte Jack, mire Elisabeth belépett a kis faajtón.

- Köszönöm Jack, el sem tudom mondani mennyire. Félek, sosem tudom meghálálni. Már az, hogy behívtál reményt ébresztett bennem.

- Én tudom – mondta Jack nemes egyszerűséggel.

- Tessék? – értetlenkedett Elisabeth.

- Én tudom hogyan hálálhatná meg. Ne játssza meg magát előttem, legyen őszinte kedves.

- Érdekes, hogy Te beszélsz őszinteségről. Te, akinek még a kérdéseit sem lehet elhinni.

- Van ami sosem változik. Ellenben örömmel nyugtázom, hogy most már nem Mr Sparrow, hanem Te.  Nem hittem, hogy eljutunk idáig. És most teljesen őszinte vagyok kedves.

- Ritka alkalom, megjegyzem – gúnyolódott a lány.

Jack nem válaszolt a lánynak, kivételesen egy frappáns válasz sem jutott eszébe. Ez pedig, Elisabeth szavaival élve, igencsak ritka alkalom.

Végül a lány volt az aki megtörte a csendet.

- Mi legyen? – kérdezte, mire Jack először értetlenül nézett, majd karjait széttárva válaszolt.

- Lássuk csak… Én alszom ott, ahol eddig, Te pedig alszol a másik szobában, ahogy eddig is terveztem. Másokat pedig nem engedek már be, meg kell tanulniuk kint is férfiasan helytállni. Mit szólsz hozzá?

- Tökéletes! – kiáltotta Elisabeth, arcán boldog mosollyal.

„Lehet, hogy már mégsem az a legszebb nap az életemben, mikor kimentett a vízből?” – tette fel a kérdést magában Elisabeth.

Ilyen fogadtatásra legszebb álmaiban sem számított volna.

Már azzal is tisztában volt, hogy Jack úgy küldte el otthont keresni, hogy tudta, végül nála fog kikötni, de ezért sem tudott haragudni a kalózra. Betudta annak, hogy Jack Sparrow alapjában véve önző ember, és ehhez hasonló dolgot nem szívesen ajánlana föl.

Hiszen így, hogy Ő, Elisabeth ment oda segítséget kérni, sokkal nagylelkűbbnek tudta feltűntetni magát a kalóz.

Sokáig gondolkozott még a lány, mikor észrevette, hogy Jack Őt nézi. Mikor kezdte kínosnak érezni a szituációt, kimondta az első dolgot ami eszébe jutott.

- Mindig ilyen számító vagy?

- Kalózhajón nőttem föl, mit vársz tőlem kedves? – felet Jack egy másik kérdéssel.

Elisabeth azonban tudta, erre a kérdésre nem kell válaszolnia.

Igazából már semmit sem tudott, előre semmit sem így képzelt el. A Détortiller fedélzetén csak romantikus álmai kötötték le. Mára már rájött, mit jelent az, hogy Jack Sparrow kalóz.

Rájött, hogy nem várhat túl sok mindent a kalóztól, pláne, ha azokat a dolgokat őszintén várja.

Elisabethnek pedig nem volt szüksége hamis szavakra, ha őszinte vallomást nem hallhatott Jacktől, akkor inkább nem kért semmit.

Ugyanakkor azt is tudta, hogy a kalóz vonzódik hozzá. Erre a gondolatra gúnyosan mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem értette, miért nem teszi boldoggá az az egyszerű tény, hogy Jack Sparrow vonzódik hozzá, ráadásul ellenvetések nélkül befogadta otthonába.

- Jack – szólította meg végül a férfit. – Ha nem itt lennénk a Világ Végén, hanem a Gyöngyön, akkor is befogadnál engem?

Szíve hevesen lüktetett, úgy várta a választ.

- Tudnod kellene a választ, már nem egyszer utaztál a hajómon – felelte Jack.

-Hol van most? – kérdezte Elisabeth a hajóra utalva.

- Ben, az itteni uralkodó kertjében áll – felelte Jack egyszerűen, de Elisabeth felfedezte arcán a fájdalmat.

- Sajnálom.

- Én is, elhiheted – mondta a férfi, majd dülöngélve megkerülte a lány és kinyitott egy ajtót. – Ez itt a szobád, tessék. Ha étel vagy ital kell, szóljál, szinte bármivel szolgálhatok, kivéve a rumot. Ha át szeretnél öltözni, mellesleg rád férne, akkor keresd meg Auréliet, Ben feleségét, Ő talán tud adni neked valamit. Én sajnos nem szolgálhatok női ruhával.

- Átöltöznék, de nem kell női ruha. Jack, ki kell szabadulnunk innen! Beszélek Aurélievel, szerintem segítene visszaszerezni a hajódat.

Jack magában mosolygott Elisabeth hevességén. Persze, Őt magát is sokat foglalkoztatta a szökés gondolata, de rájött, hogy nincs sok esélye. Hiszen Ő tudta azt is, hogy itt még a király is fogoly arra kárhoztatva, hogy segítsen mindenki mást fogva tartani.

Mikor rájött, hogy Elisabeth még mindig Őt nézi a válaszra várva jól láthatóan megcsóválta a fejét.

- Jack, egyszer már voltunk foglyok ketten, akkor sikeresen kiszabadultunk! Nem emlékszel? Mikor Barbossa kitett minket azon az átkozott szigeten!

- Ha gondolod, segítek felidézni az akkor történteket! Most csak egy átkozott hajó keres minket, akkor a teljes királyi flotta. Mellesleg, akkor volt mit felgyújtanod, hogy jelet adjál. Itt viszont nincs rum!

Elisabeth ezekre a szavakra dühösen ment be a szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, majd leült az ágya szélére.

Dühítette, hogy Jack mindent a rumhoz vezet vissza.

„Ha nincs rum, nincs esély a szabadulásra! Majd megmutatom neked Jack Sparrow, hogy van!”

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette ült sokáig az ágyán, míg végül eldűlt és elaludt.

Jack sparrow ez után ment be a szobájába, és nézte, ahogy a lány békésen aludt.

- Aludjál csak, úgyse sokáig teheted meg. Ha megtudod majd az igazat, egy nyugodt pillanatod sem lesz. Sajnálom kedves. – Azzal kiment a lány szobájából.