Aznap este Jack, Aurélie, Isabella, és Barbossa, vagy ha úgy tetszik Hector, a kis szigeten ültek a tűz mellett. Eközben persze rumot iszogattak, ami egy kis nosztalgiára kényszeríttette Jacket.

- Barbossa, nem olthatnánk már el azt az átkozott tüzet? Én vagyok a kormányzó ezen a szigeten, és azt akarom, hogy ne világítson! – szólalt meg Jack hírtelen.

- Mi lett a határozott kapitányból Jack? Ha kormányzónak érzed magad, miért kérsz engedélyt? És legfőképp, miért nem adod át Nekem a Gyöngyöt?

- Az agyára ment Elisabeth – szólt közbe Isabella. – Megőrjíti az a nő, mindenről csak Ő jut eszébe. Én pedig teljességgel megértem, hiszen szerette, de az a hálátlan megcsalta, ráadásul Willel.

- Lizzy szereti Jacket Isa, ezt Neked is látnod kéne.

- Én mást láttam Aurélie – felelt csendesen Isa, majd lehajtotta a fejét. Még Őt is bántotta az, amit előző este láttak.

- Akkor talán világosítsál fel minket, hogy mi az amit láttál, és mi az, amitől tartanunk kéne.

- Tudod jól Aurélie – felelte Isabella. – A másik kérdésedre pedig a válasz. Hm, jobb, ha minden Port Royalival vigyáztok. Sosem lehet tudni, mikor követnek el valami félelmetes baromságot.

Aurélie erre nem is válaszolt, csak megcsóválta a fejét. Fekete fürtjei rakoncátlanul követték feje mozgását, elérve, hogy mindenki őket figyelje.

Talán furcsa, de Isabella is ezt tette. Aurélie arcát nézte, és próbálta kifürkészni a fekete szemekből, hogy mire gondol a nő.

Legnagyobb meglepetésére azonban csak szomorúságot látott a nő szemeiben. Azt hitte tévedett, pedig nem. A fekete nő tényleg szomorú volt, több okból is. Egyrészt bántotta, hogy mivé lett Elisabeth és Jack szerelme, másrész még mindig azon gondolkozott, hogy miért nem érzett semmit, mikor kedvese megcsókolta.

„Az nem lehet, hogy már nem szeretem. Ezt biztosan tudom, s érzem, ennek valami egészen más az oka. Talán a medál, Jack Sparrow mondott róla valamit. Lehet, hogy nem csak meghalni nem enged…?”

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok között ült lehajtott fejjel Aurélie. Végül Jack hangja rántotta vissza a jelenbe.

- Aurélie, figyelsz Te rám egyáltalán?

- Mi? Jaj bocsánat, mondjad, figyelek! – szabadkozott a nő.

- Azt kérdeztem, miért lettél hírtelen ilyen csendes, és kikre gondolsz.

- Tényleg! – kiáltott föl Isa. – Aurélie, Rólad szinte semmit sem tudok, mesélj magadról, hol születtél, kik voltak a szüleid, és hogy kerültél végül ide?

- Bocsáss meg Jack, azon töprengtem, hogy miért ér véget minden jó.

- Mert minden jóban szerepel Elisabeth – felelt Jack egyszerűen.

- Ettől miért kell véget érnie?

 - Mert egy becstelen mindig becstelen marad. Rájöhettem volna, hogy nem szabad megbízni benne, már amikor Willt megcsalva a Világ Végére küldött Engem és kiszabadított.

- Megmentette a társait, és végül Téged is! – nézett Jack szemébe a nő. – Hogy vetheted a szemére ezek után, hogy becstelen? Csak mert a szíve mellett az esze is helyén volt?

- Aurélie, Én is kérdeztem valamit – szólt közbe Isa.

- Bocsáss meg Aurélie, Neked is válaszolok természetesen. Hm, mire vagy kíváncsi, nem olyan izgalmas az Én történetem. Franciaországban születtem, franci szülők egyetlen gyermekeként. Nem tartoztunk a leg előkelőbb réteghez, de apám mindent elkövetett ennek érdekében. Azt hiszem, most már a királlyal is vacsorázik.

- Nemesek voltatok? – szólt közbe hírtelen Jack.

- A szüleim még mindig azok, és Én is az lehetnék, ha visszamennék hozzájuk.

- Hogy keveredtél kalózok közé? – kérdezte Isa.

- Franciaország déli részén volt egy gyönyörű birtokunk, amikor csak tehettem oda utaztam. Ezt tettem a tizennyolcadik születésnapom előtt egy héttel is. A születésnapomon kellett volna férjet választanom magamnak. Kérőm rengeteg volt, apám pedig szinte minden nap másikat tanácsolt. Nekem azonban egyik sem kellett. Egyre szorult a nyakamon a hurok, ezen a bizonyos hétvégén kellett volna választanom. A birtokon álló palota csendes volt, csak Én voltam ott, s két szobalány. Mindenki azt hitte, hogy üres. Még a környéken fosztogató kalózok is. Ki akarták fosztani a házat, és meg is tették. Apám legnagyobb értékét, engem is magukkal vittek. No nem kellett annyira erőlködniük, önként mentem. Ha a kalózok közül kellett volna férjet választanom, azt hiszem még nagyobb bajban lettem volna. Ketten is versengtek a kegyeimért, s Én bizonyos mértékig mindkettejüket megszerettem. Hectort és Bent is. Innentől pedig már nem csak Én ismerem a történetet.

- Hanem Barbossa is – szólt Isabella.

- Igen, Rá gondoltam mikor ezt mondtam.

- Hector, kérlek, meséld tovább a történetet, amit Aurélie eddig elmondott, az nagyon tetszett – szólt Ismét Isa.

- Izgalmas történetek az érzéktelen Hector Barbossáról, ugyebár – horkantott fel a kalóz. – Legyen, mesélek!

Jack és Isa ekkor érdeklődve a kalózra emelték a tekintetüket.

- Sokáig azt hittem, Aurélie Bent fogja választani. Szinte minden időt együtt töltöttek, ahogy azt a szerelmesek szokták. Aztán egy nap bált rendeztünk. Nem olyan mulatságot, ami általában a kalózoknál megszokott, hanem igazi bált, mint az előkelők. Ezen a bálon kezdődött minden. Felkértem Auréliet, Ő pedig igent mondott. Nagyon boldog volt azon az estén, emlékszem az arcára. Egész este velem táncolt, Benre szinte nem is nézett.

- Kerültem Őt, féltem, hogy mit fog szólni, hogy Téged választottalak – szólt közbe Aurélie.

- Pár nap múlva azonban Ben eltűnt, csak később tudtuk meg, hogy a Világ végére került. Minket ez akkor egyáltalán nem zavart, boldogok voltunk együtt. Minden délután csónakba szálltunk, és messze eveztünk a parttól, vagy a hajótól, és a csónakban egy kosár almával együtt ültünk, beszélgettünk.

- Meg minden mást is csináltunk – szólt közbe a fekete nő nevetve.

Erre persze mindenki elnevette magát, még Barbossa is. Aztán hírtelen elkomorult a kalóz.

- Megismerkedésünk után egy évvel megkértem Aurélie kezét, amire Ő nem válaszolt, hanem elfutott. Én idegesen a kabinomba zárkóztam, ahol pár órával később megjelent a másodtisztem. Elmondta, hogy Aurélie a tengerbe ugrott. Ugrott, nem esett, hanem UGROTT!

- Ismerted a rejtélyt? – kérdezte Jack meglepetten a nőt.

- Igen. Jól éreztem magam Hectorral, de idővel Ben is hiányzott. Azt hittem, sosem láthatom viszont, de egyik éjjel álmodtam egy helyről, a Világ Végéről. Mindent elkövettem, hogy megismerjem a rejtélyét és Ben után mehessek. Ezért ugrottam a tengerbe, és ezért hagytam el Hectort.

- Ez olyan romantikus! – szólt Isa könnyes szemekkel. – Nagyon szeretem az ilyen történeteket, mert…

 Azt azonban már nem tudta elmondani, hogy miért, mert Barbossa a szavába vágott.

- Ennek igazán örvendek Isabella Black…Bocsánat, Turner!

- Nem vagyok Turner! – nézett Isa Barbossa szemébe.

- Az ilyen történeteken nincs mit szeretni! – a kalóz állta a nő tekintetét.

- Kvittek vagytok! – lépett a farkasszemet néző pár közé dülöngélve Jack, majd mikor azok lehajtották a fejüket, Auréliehez fordult.

- Olyan vagy, mint Elisabeth. Két férfivel is elhitetted, hogy szereted, végül pedig az egyiket rútul magára hagytad.

- Jack, minden nő ilyen – szólalt meg ismét Barbossa. – Isabella is, bár az Ő története kicsit más. Ő nem járt a Világ Végén, csak abban a hitemben tartott téged, hogy szeret, aztán hírtelen Will Turner karjaiban kötött ki. Most pedig ismét itt van melletted, és elhiheted, nem azért, mert a férje esetlegesen megcsalta, hanem mert Téged szeret.

- Elég! – üvöltött Isabella mérgesen Barbossára. – Ne merészeljen így beszélni Rólam, senki sem kíváncsi a fejtegetéseire!

- Én szívesen végighallgatnám – szólt közbe Jack, de látva a két nő dühös pillantásait inkább elhallgatott.

- Helyes! – szólt egyszerre Aurélie és Isabella, majd szó nélkül távoztak.

Port Royalban is eseménydús nap volt. Elisabeth avval kezdte a napot, hogy meglátogatta apját, és próbálta elmagyarázni neki, hogy mennyire örül, hogy itthon lehet. A kormányzó szerint ebben nem volt nagy sikere, hiszen látta lánya arcán, hogy Ő maga sem hiszi el, amit mond.

- Ugyan Lizzy, mond el bátran mi történt, és miért vagy itt a kalózod nélkül.

- Nem a kalózom – felelte Elisabeth, majd látva apja furcsa arckifejezését, hozzátette – Vagyis, mikor kikötöttünk, még azt hittem, hogy az enyém, de nem. Elment Isabella Turnerrel, elhagyott engem. Isa pedig Willt.

Az idős kormányzó arca egy pillanatra felragyogott, nyilván valóan elképzelte, hogy Will és lánya talán ismét egy párt fognak alkotni. Lizzy azonban tudta mi jár apja fejében, és megelőzte a kérdést.

- Nem apám, Will és Én sosem leszünk egy pár. Mindketten mást szeretünk.

Ezután már csak jelentéktelen dolgokról beszéltek, megosztották egymással, hogy mi minden történt amíg nem látták egymást, majd Elisabeth elindult hazafelé. Jobban mondva, Will háza felé. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is nála lakjon, elvégre jobb, ha együtt vannak, mikor támadják Őket, és nevetnek rajtuk. Mert mindketten tudták, a Port Royali emberek erre is képesek.

Este lett, mire a nő megérkezett egykori kedvese otthonához.

- Jó estét Will – köszönt, mikor megpillantotta a férfit.

- Neked is Lizzy! – felelt a kalóz, majd átölelte a nőt. – Hogy telt a napod apádnál?

- Jó volt újra látni, de ugyanakkor fájt is. Mindenre kíváncsi volt, a minden pedig két évig Jack Sparrow volt számomra. Fájt, hogy Róla, Rólunk kellett beszélnek.

- Túl leszel rajta.

- Leszünk – helyesbített a nő. – Neked is van min túltenned magad.

- Igazad van - felelte Will, majd kenyeret és sajtot helyezett az asztalra.

- Hagyd ezt Will, Én vagyok a nő, nekem kell megterítenem az asztalt a vacsorához.

- Vendég vagy Lizzy.

- Tartozom ennyivel a vendéglátómnak – felelte a nő könnyedén, és már indult is, hogy megterítsen. Hozott még bort, és egy darab hús is.

Mikor mindezeket szépen elrendezte meggyújtott egy gyertyát az asztalon, és intett Willnek, most már leülhet.

- Jó étvágyat! – mondta a férfi, mielőtt hozzálátott az evéshez. Elisabeth is hasonlóan cselekedett, így egész családias hangulatban fogyott el a vacsora.

Evés közben nem szóltak egymáshoz, mindketten saját gondolataikba merültek.

Ők azonban még nem tudták, hogy eközben Jack Sparrow és Isabella Turner Barbossa otthonában egymással szemben állva ordítoztak, és a férfi  a pokolba kívánta a nőt, és önmagát is, amiért magával hozta.

Ennek a vitának a kirobbantója pedig nem más volt, mint Barbossa azzal a bizonyos mondatával, hogy Isa még mindig szereti Jacket.